Amikor kiderült, hogy kisbabát várunk, lázasan belevetettem magam a gyerek gondozásához és neveléséhez elengedhetetlenül (vagy legalábbis akkor ezt hittem) szükséges eszközök tanulmányozásába. Az egyik legnagyobb kihívást a babakocsi kiválasztása jelentette, amiről akkor úgy gondoltam, hogy a kisgyermekes lét nélkülözhetetlen velejárója. Tekintettel arra, hogy egy komolyabb példányért ha újonnan vesszük, akár két-három havi fizetésünket is otthagyhatjuk a kiszemelt üzletben, nem árt felmérni a helyzetet . Pár hét után úgy éreztem, könnyebb dolgom lenne, ha autót kéne venni, mert azt legalább rábízhatnám a férjemre, én legfeljebb a színekben válogatnék.. Hosszas mérlegelés, töméntelen „szakirodalom” elolvasása, ismerősök kikérdezése után az első „babaholmi” amit beszereztünk, egy hét nyelven beszélő babakocsi volt az egyik hazai internetes aukciós portálról. Éppen, hogy látszott a pocakom, mikor már itthon próbáltam kitanulmányozni a „szerkezet” működését, egy nagyméretű plüssállatot használva gyerekpótléknak. És határtalanul boldog voltam, hogy a szuper kerekekkel simán veszem majd a helyi útviszonyokat és akkor sem kell a gyereket felkeltenem, ha netán elaludna majd az autósülésben, mert egy mozdulattal rátehetem a babakocsira a hordozót. Ekkor még mit sem tudtam arról, hogy némely gyerek igen hiányos KRESZ tudással érkezik a földi létbe, és nemhogy aludni, de még nyugton ücsörögni sem hajlandó az autósülésbe szíjazva. Babakocsis próbálkozásaim rendre kudarcba fulladtak, mert átlag 10 perc után az üvöltő gyereket fél kézzel cipelve, már nem volt olyan egyszerű az utcákon lavírozni a szabadon maradt másik kezemmel irányított kocsival. Megtanultam a kendőt használni és jó is volt. A lakásban. Mert tél volt, és mire a gyereket beöltöztettem bundazsák, kapucni, miegymás, majd én is felöltöztem, utána magamra kötöttem a csemetét, ő már üvöltött. Próbáltuk fordítva is. Én menetfelszerelésben, gyerek öltöztet, mire felhúztunk mindent, rólam patakokban csorgott a veríték. Aztán némi külső segédlettel rájöttem, hogy ez a hajcihő teljesen felesleges. Merthogy mi ugye melegítjük egymást, én is őt, ő is engem. Így rá csak egy sapkát és maximum egy kardigánt adtam az itthoni megszokott ruházat fölé, majd kettőnkre vettem a várandósságom alatt hordott kabátot, ami eleinte jól körbeért minket, majd később a férjem egyik dzsekijét és már mehettünk is sétálni, vásárolni, akárhova. Ha bementünk a hidegről a melegre és őkelme épp az igazak álmát aludta, simán le tudtunk úgy vetkőzni, hogy ne ébredjen fel, én csak kibújtam a kabátból, róla meg lehúztam a sapkát és kész. Ha vásárolni mentünk hátizsákba pakoltam, kifejezetten jól is jött a kiegyensúlyozó teher. Aztán ahogy nőtt, elöl már nem bírtam vinni és ő is többet szeretett volna látni a környezetéből, nem érezte jól már magát a mellkasom felé fordítva. Tapasztalataim szerint ez az idő, illetve az, amikor a hordozó elöl már nehéznek érzékeli a gyerek súlyát az esetek nagy többségében kb 3-4 hónapos, a gyerek 5-7 kg-s súlyánál következik be. Természetesen itt is vannak kivételek, találkoztam már egész pici néhány hetes babával is, aki ívben hátrafeszülve igyekezett a kendőből kikukucskálni, hogy mi történik a háta mögött a nagyvilágban. Ilyenkor sokan a gyerek igényeit figyelembe véve ugyanúgy elöl hordják a babát, de arccal kifelé fordítják, hogy természetes felfedezőkedvét kielégíthesse. Az is elő szokott fordulni, hogy az addig lelkesen hordozó édesanya leteszi a kendőt, mert már nehéznek érzi a gyerek súlyát, fájlalja derekát. Az arccal kifelé fordított pozíciót több szempontból sem szoktam javasolni a hozzám fordulóknak. Egyrészt a baba csípőfejlődésére kifejezetten káros hatással lehet a csípőizület képlékenysége miatt, ebben a helyzetben ugyanis nem tudom a babát abban a guggoló-terpesztartásban, úgynevezett „béka” pózban rögzíteni ami az ortopédiailag helyes hordozás alapja. Másrészt így a külvilág ingerei folyamatosan őt érik, ami elől nincs hova elbújni, elmenekülni, ha elfáradt és aludni szeretne. Ilyenkor az a megoldás, hogy vagy csípőn, vagy háton lehet a babát tovább hordozni, mindaddig amíg igényli. Így hát mikor kinőttük az elöl hordozást, Nándi átkerült először a csípőmre, aztán mivel zavart, hogy ott az egyik kezem „foglalt”, rövid úton a hátamra. Azt a meglepő tapasztalást tettem az első időben, hogy bizony kizárólag a szememnek hiszek. És aggódtam, hogy vajon mi lehet a gyerekemmel a hátamon. Aggodalmamat ő is érezte, mert kellett egy pár hét mire megszoktuk az új helyzetet. Egyrészt rájöttem, hogy a testemmel egész pontosan érzem, hogy mi történik vele, pl. abból, ahogy ernyednek el az izmai, egyre jobban hozzám simul, tudom, hogy aludni készül. A légvételéből érzékelem, hogy az alvás melyik fázisában van, mélyen vagy felületesen alszik e. És mindig akad egy kirakatüveg, vagy visszapillantó tükör, ahol megnézhetem, ha nagyon akarom, hogy minden rendben van e. És mindig akad egy kedves idős hölgy, vagy úr aki ezer örömmel segít feladni a gyerekre a sapkát ha éppen levette.. Ekkor már gondot okozott, hogy oké, hátamon a gyerek, de mi legyen a „menetfelszereléssel”? A hátizsák már nem volt praktikus. Végül egy hosszú pántú oldaltáska lett a tuti befutó, illetve ha kevés cuccunk van, akkor övtáska (ez szökőévente fordul csak elő, mert ha mást nem, legalább három kis- közepes és nagyautót biztosan vinni kell). Nem sokkal később arra is rájöttem, hogy a régebben részemről oly heves utálat tárgyát képező gurulós bevásárlószatyor tulajdonképpen nagyon praktikus találmány, főleg ha tonnányi élelmiszert készülünk hazaszállítani gyalogosan, gyerekestül. Sőt mi több, kifejezetten trendinek mondható darabok is kaphatók, vágyainknak csak a pénztárcánk szab határt. Így mi is szert tettünk egy ilyenre, ami egyébként nagyon jó játék is egyben, a fiam imádja húzni – odafelé üresen mindig az ő feladata, ha elfárad visszafelé a piaci bevásárlástól kitikkadva meg a hátamon csücsül míg én szépen hazakormányozom a járgányt. Háton hordozott gyerekkel is működik télen az összeöltözés, itt is elég egy nagyobb kabát, bár kapható már kifejezetten erre a célra kifejlesztett kabát és poncsó is.
Mindezzel természetesen nem a babakocsi ellen és kizárólag a kendő (vagy más hordozóeszköz) mellett szeretnék állást foglalni. Békésen megfér egymás mellett a kettő, a mi utunk erre vitt, a babakocsinktól fél év ide-oda rakosgatás után szeretettel megváltunk. Szerencsére a mi generációnknak megadatott a választás lehetősége, hogy hogyan élünk vele, az rajtunk múlik.
Jakab Eszter
(A cikk az Ezo tér Magazin júniusi számában is olvasható.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
