Igyekeztem tudatosan készülni a gyerekvállalásra. Számomra ez azt jelentette, hogy a várakozás hónapjai alatt megpróbáltam minden lehetséges forrásból tájékozódni arról, hogy mire is van szüksége egy kisbabának. Szakkönyvek, internetes oldalak, fórumok. Mindent bevetettem, rengeteg – sokszor egymásnak ellentmondó – információra tettem szert. Sajnos abban a – talán sokak számára ismerős – helyzetben voltam, hogy viszonylag kevés kisgyermekes család élt a közvetlen környezetemben, a kisebb testvér gondozása is kimaradt az életemből, így gyakorlatilag fogalmam sem volt róla, milyen is valójában egy csecsemő. Mindenesetre én úgy éreztem, a tőlem telhető maximumot megtettem, a kisruhák kivasalva, a babakocsi összeszerelve, a kiságy baldachinnal és macimintás rácsvédővel várta a jövevény érkezését.
És akkor megszületett a fiam, aki egy cseppet sem hasonlított a pelenkareklámok és kismamáknak szóló magazinok mosolygó, mindig elégedett kisbabáihoz. Kizárólag akkor volt csöndben, ha valamelyikünk kezében volt, mintha vízszint és mozgásérzékelő működne benne. Egyébként keservesen sírt. Két hét alatt a teljes kétségbeesésig jutottam. Először azt gondoltam, velem van a baj, aztán meg azt, hogy a gyerekkel. Végül arra jutottam, hogy ez nem lehet véletlen és elkezdtem utánajárni, hogy valójában mik is egy csecsemő valódi szükségletei. Nyilván nem minden kisbaba ilyen, de én így utólag hálás vagyok a sorsnak, mert ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy bejárjak egy olyan utat, amit e nélkül talán észre sem veszek. Számunkra több más változtatás mellett, a hordozókendő használata jelentett megoldást, ezzel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani az Olvasókkal.
Először is szeretném leszögezni, hogy minden anya hordozza gyermekét, hiszen ösztönösen felvesszük, magunkhoz szorítjuk ha sír, később ha elesik, valamilyen fájdalom éri, vagy egyszerűen csak elfáradt, álmos, nyűgös. Tulajdonképpen ezt, az egyébként automatikus reakciónkat könnyíti meg a kendő, vagy valamilyen más hordozóeszköz használata.
Ha kicsit távolabbról szemléljük a dolgokat, hamar feltűnnek olyan készségek, képességek az újszülöttnél, amelyek elgondolkodtatóak, és mind arra utalnak, hogy az ember gyermeke hordozásra születik és alapvető szükséglete a biztonság érzése, ami nem a mi 21. századi fogalmainkkal értelmezhető. Az újszülött, a csecsemő nem képes önmagáról gondoskodni, létszükséglet számára, hogy az anyát, elsődleges gondozóját a közvetlen közelében tartsa, ennek megfelelő eszköze a sírás. Gondoljunk csak bele, mi történt volna azzal a csecsemővel, akit anyja akár csak egy pillanatra magára hagy a kardfogú tigrisek idejében? Az evolúció szempontjából az azóta eltelt idő nem sokkal több, mint egy szempillantás. A babának a biztonságot az édesanya, édesapa, vagy más családtagok közvetlen fizikai jelenléte, a testkontaktus és a mozgás biztosítja.
Vajon milyen jelentőségük van az újszülöttkori reflexeknek? Mire jó az, hogy a baba vasmarokkal szorítja az ujjunkat és képes így akár a levegőben is függeszkedve saját súlyát megtartani? Ugyanez a fogóreflex a talpon is kiváltható. Mi történik, ha az újszülött úgy érzi, hogy leesik? Karajaival átkaroló mozdulatot végez, lábaival is mintha ráfonódni akarna valamire. Ha a hóna alatt megemeljük, lábait azonnal terpeszben guggoló tartásba húzza.
Az anyatej gyorsan emészthető, zsírtartalma miatt csak rövid időre elégíti ki a csecsemő szükségleteit, aki így nem képes hosszú ideig távol lenni az anyjától (persze ma a cumisüvegek, sterilizálók és mellszívók korában ez áthidalható probléma). Számomra mindez elég egyértelmű volt ahhoz, hogy ne kételkedjek a hordozás természetességében.
Nyitott szemmel járva számos képzőművészeti alkotást, fotót is találunk, amelyeken az asszonyok hordozzák gyermekeiket, ezt a hagyományt a magyar népi viseletek is őrzik.
A hordozás a mi életünkben rengeteg változást hozott. Először is életformává vált, szabadságot, nyugalmat adott. Otthoni teendőimet nyugodtan tudtam végezni gyermekemmel a kendőben, nem éreztem azt, amit eleinte, hogy a házimunkára fordított időt az együtt töltött időből veszem el. Ettől én sokkal nyugodtabbá váltam, ami mindkettőnkre pozitívan hatott. Napjainknak lett egy ritmusa, amibe ő felcseperedve belenőtt és ma már tevékeny részese. Ő érdeklődve figyelt, míg el nem fáradt, majd jókat aludt és alszik időnként még ma is a kendőben. Kirándulni, tömegközlekedni, összehasonlíthatatlanul könnyebb volt így, mint babakocsival, két szabad kezem maradt kapaszkodni, vagy akár séta közben a férjem kezét fogni.
És végül, de nem utolsó sorban, az apa és gyermeke közötti kapcsolatot is megerősíttette nálunk a hordozás. Főleg az első hetekben, amikor az újszülött ellátására leginkább az anya képes, az apának a testközelség és az az élmény, hogy a hordozással ő is képes megnyugtatni saját gyermekét, önbizalmat ad és segít, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.
Jakab Eszter
(A cikk olvasható az Ezo tér Magazin 2009. májusi számában is) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
